Én és a csodaszervem, ahogyan voltunk, lettünk

Még csak egy hete történt, hogy elváltunk egymástól örökre, én és a méhem. Nem bánkódom, egyenlőre örülök, hogy túl vagyok rajta. A rengeteg fájdalom, kínlódás, erős vérzés.. El sem hiszem, hogy megszűnt. Biztos furcsa lesz majd, amikor érkezik a következő menstruációm ideje, és nem lesz semmi.

Nem érzem kínosnak, hogy beszélek róla, inkább olyan felszabadító érzés… Mint amikor túl vagy valami rossz dolgon, de eddig nem beszéltél róla, de most összeszedted minden bátorságod és azt mondod: „Elég volt, itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.”

Amikor a kórházban feküdtem és azon tűnődtem, hogy legutoljára pont itt akkor voltam amikor a kisebbik lányomat szültem. Milyen fura az élet, most pont az a szerv, mely őt/őket hordozta, okozza nekem a legnagyobb fájdalmat, olyan elviselhetetlent, hogy meg kell válnunk egymástól. Pedig számomra ő a nőiesség szimbóluma, a csodaszerv, mely mindenre képes.

Pont ez az ambivalens érzés hozta ki belőlem azt a sok emléket, mely 48 éve összeköt minket. Ezért aztán arra gondoltam, papírra vetem, hiszen még én sem láttam teljesen elejétől a végéig.

A kezdetek

1987 nyara, augusztus, gesztenyés kert. Az öcsikémmel rohangáltam, kergetőztünk, amikor egy óriási alhasi, szúró fájdalom vetett véget a mókának. Még sosem éreztem ilyet, nem igazán tudtam mi lehet a baj. Hazavonszoltam magam. Otthon drága Edit nagyanyó észrevette, hogy foltos a bugyim és azt tanácsolta dőljek le, igyak egy teát, szerinte „nagylány” lettem.

A sors fintora, hogy aznap este épp a Kék Lagúna ment a tévében, és ugye nem kell említenem a híres jelenetet, ahol Brooke Shields a vízesés medrében jön rá, szintén ijesztően, hogy megjött az első menstruációja. Sosem fogom elfelejteni, ahogyan benyúl a vízbe és tiszta vér lesz a keze..

Az első pár év viszonylag nyugodtan telt, nem emlékszem sem nagyobb fájdalmakra, sem erősebb vérzésekre. (Bár itt kell megjegyeznem, X generációs vagyok, tehát ezekben a napokban még a vatta volt a legjobb barátom, betét és társai csak sokkal később érkeztek.)

A tini korszak

A középiskolát már úgy kezdtem, hogy párom volt, ezért a menstruációknak nem csak a minősége volt fontos, hanem a mennyisége is, hogy egyáltalán legyenek! Nem szedtem fogamzásgátlót, de elég intenzív volt a szexuális életünk, (mint a nyuszik), szóval vigyáztunk.

Ezekben az években aztán jól megmutatta magát ez a piros szörny. Minden hónapban teliholdkor érkezett, hajnali három tájékán, pontosan 28 napra. Egy dolgot nem róhatok fel neki, a precíz angol pontosságát. Általában ezek hétköznapok voltak, az első nap csak enyhébb fájdalom volt. De utána cudar pár nap következett!

Itt tapasztaltam meg először, hogy milyen fura az élet, hol elvesz egy-két dolgot, hol pedig ad, nem is keveset, és néha a kettő pont kiegészíti egymást.

Egészségügyi szakközépiskolába jártam, ez azzal a járt, hogy nem csak suli orvosunk volt (stand by, ez akkoriban elég cool volt), de voltak teljes szobák, melyek kórházi kórteremnek voltak berendezve, ágyakkal, éjjeli szekrényekkel, hogy azokon tudjuk gyakorolni és tökéletesíteni a betegápolás művészetét.

A fogatókönyv a következő volt: általában a padban végig agonizáltam egy órát, majd a szünetben lekísértek a suli orvoshoz. Tőle kaptam egy vagy kettő fájdalomcsillapítót, (a legtöbb egyáltalán  nem hatott sajnos) és az osztálytársaim felkísértek az egyik gyakorlati kórházi ágyba, ahol kb 2 órába tellett, míg magamhoz tértem és jobban lettem.

Ezek fájdalommal teli, de baromi kiváltságos órák voltak. A szünetekben elhalmoztak sport szeletekkel, kakaós tekercsekkel, poharas tejjel/kakaóval, mindennel amit a büfében lehetett kapni. A mai napig hálás vagyok a sulinak a cool szobáért, a suli dokinak és az osztálytársaimnak is, hogy ez a szenvedés elviselhető volt, ilyen körülmények között.

A 20-as évek

Felnőttkorom mindennapjaiba tökéletesen beépült a pár piros kellemetlen nap megléte. Az élet ismét meg ajándékozott… A szakközépiskola után  szülésznőként dolgoztam, ezért megint VIP kezelésben volt részem. Havonta, általában 2 ampulla gyógyszer egy popsi izom injekcióba csodákat tett, percek alatt.

Utólag belegondolva a párjaim is jól viselték ezeket a havi tortúrákat. Mindig megértőek voltak, próbálták elképzelni a fájdalmat, ijedten nézték a nagyfokú vérzést, és mindent megtettek annak érdekében hogy jobban érezzem magam.

30-as évek

A szüléseim…Hát természetesen a legbonyolultabban zajlottak. Már Angliában éltem, de a kismama gondozást és a szülést a drága kollegámra bíztam itthon. A a nagylányomat másfél héttel túlhordtam és farfekvéses volt. Ugyan nem panaszkodhatom a csípőm méretére de a fájdalmak beindulása után csak nem akart mozdulni a lányom, ezért az orvosom a császármetszés mellett döntött. Amikor megláttam a kis pofiját, arra gondoltam, hogy bár csak félig meddig tudtam átélni a szülés élményét de akkor is mekkora csoda, hogy ez a csöppség most már itt van a mellkasomon.

Eszembe jutottak a munkám során átélt szülések, a mamák olykor gyötrelmes küzdelmei és a születés pillanatai után az örömkönnyek. Emlékszem, életem során mindig azzal bíztattak az orvosok, hogy olyan erős menstruációs fájdalmakat élek át havonta, hogy a szülés már „szinte egyszerűen” fog menni, hiszen hozzászoktam a fájdalomhoz, és a tűrés határom is jócskán megemelkedett. Igazából nagyon vártam, vajon milyen lesz majd, sajnálom, hogy nem élhettem át teljes egészében.

A császármetszés után egy éjszakára az intenzív őrző szobába kerültem és itt érkeztek a gondok. A fájdalom tűrhető volt, viszont a vérzés annál erőteljesebb. Emlékszem az éjszaka közepén éreztem egy óriási lökéshullámot a hasamban és amikor magam mellé tettem a kezem az ágyban, minden tiszta vér volt. Mint kiderült atóniás vérzésem volt. ( Lényege, a méh összehúzódásának elmaradása a szülés után közvetlenül. Az ernyedt méhizomzat nem képes a szülés után megnyíló erekből származó vérzés csillapítására. A szülés utáni méhvérzések 80%-a atóniás eredetű, gyakorisága 2-6 eset/100 összes szülés kapcsán. Császármetszés esetén gyakoribb, mint hüvelyi szülést követően. )

Szegény kollegáimra jól ráijesztettem, kaptam méhösszehúzó infúziót és szerencsére elállt a vérzés. Arra gondoltam, hogy az én drága „csodaszervem” valamiért semmit nem ad nekem könnyen. De megbékéltünk és szépen felépültem a műtét után.

A kisebbik lányom szülése sem ment sokkal könnyebben 2 évvel később, nála a szülési fájdalmak beindulása után nagyon lecsökkentek a szívhangok, így ő is császármetszéssel jött a világra. Utólag kiderült, a köldökzsinór kétszer is rá volt tekeredve a kis nyakára. Szerencsére teljesen egészségesen született, semmi gondot nem okozott ez a kórkép. Nála is egyszerűen ment a műtéti utáni felépülés. Ezután viszonylag nyugodtan teltek a kisbabás éveim, nem emlékszem őrült fájdalmakra, mint korábban vagy erőteljes vérzésre.

40-es évek eleje

A nyugalom tovább folytatódott egészen addig amíg egy érdekes dologgal nem szembesültem. A munkám során elvállaltam egy egyedi projektet, ahol a menopauzával kapcsolatban szerettünk volna létrehozni egy támogató csoportot, ahol olyan hölgyek osztják meg saját gondolataikat és tapasztalataikat, akiknél már elkezdődött a folyamat, vagy már túlestek rajta. Az én munkám az egészségügyi rész feltárása és kifejtése lett volna.

Elkezdtem összeszedni az anyagokat, megfogalmazni a mondandómat. Majd a kezembe került a hölgyek által gondosan leírt naplók és feljegyzések sokasága. Álmomban sem gondoltam volna, hogy számomra mennyire megrázóak lesznek ezek a sorok. A hormonális változások tüneteinek részletes leírása, a fizikai tünetek fájdalma és kellemetlensége, a vele járó lelki terhek, a mindennapi szomorú gondolatok és ki nem mondott, eltitkolt érzések sokasága. Teljesen leblokkoltam, napokig egy betűt sem tudtam leírni a témával kapcsolatban. Rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok erre a munkára, hiszen még aktívan menstruálok és valószínűleg még előre láthatóan sok éven át fogok is. Annyira megrázott a teljes téma, hogy heteken át csak sírdogáltam és az amúgy korábban említett angol pontossággal érkező menstruációm is 2 hetet késett. Visszaadtam a munkát és a lehetőséget, őszintén kifejtve az érzelmeimet a menopauzával kapcsolatban. Itt előszőr úgy éreztem az életemben, hogy még „szerencsés” vagyok, hogy menstruálhatok és ez az időszak még messze áll tőlem. Megfogadtam magamnak, hogy amikor nálam is elérkezik az idő, ismét belevetem magam, de akkor már én is érintett leszek a témában és sokkal hitelesebben fogom tudni megfogalmazni a gondolataimat.

Természetesen minden életszakasznak megvannak a sajátos örömei és nehézségei. Azóta rengeteg hölggyel beszélgettem a menopauzával kapcsolatban és van aki kifejezetten felszabadulásnak élte meg a folyamatot, és boldogan intett búcsút a menstruációval járó kellemetlenségeknek.

Negyvenes évek vége

Ez az elmúlt pár év a leggyötrelmesebb volt, ami a menstruációmhoz köthető. Egész életemben vérszegénységgel küzdöttem és alacsony vérnyomással, ami érthető. A vaspótlás a mindennapi életem részévé vált. Nem csak táplálkozásban de különböző étrendkiegészítők és tabletták formájában.

 Fiatal korom óta aktívan sportoltam, lányaim által 6 éve megkedveltem és meg is szerettem a boxolást, heti három alkalommal ki is „ütöttem” magamból minden fölös energiát. Tökéletesek voltak az edzések, jó formában tartott, szuper érzés volt így kezdeni a napjaimat. Aztán egyre nehezebben mentek az edzések, folyton szédültem, le kellett állnom, feltett lábakkal pihennem. Szégyelltem magam az edzőtársaim mellett, úgy éreztem, béna vagyok, pedig tudtam, hogy egyszerűen csak nem megy, nem bírom.

Minden évben átestem a kötelező nőgyógyászati szűrővizsgálatokon, vérvétellel együtt. A vizsgálatok mindig negatívak voltak, semmilyen szervi elváltozást nem mutattak ki, mégis vészesen vérszegény voltam. A belgyógyászom infúziós vas kúrát írt ki nekem, melyet majdnem fél évente meg kellett ismételnem. A mindennapjaim életminősége vészesen romlott, abba kellett hagynom az edzést, a vezetésben is csak rövid távokat vállaltam, a folyamatos szédüléssel nem éreztem magam biztonságban. Felmerült az endometriózis gyanúja, ezért kismedencei kontrasztanyagos MRI vizsgálatot is csináltak de annak is negatív lett az eredménye.

Minden hónapban napok estek ki a munkavégzésből az erős vérzés és a fájdalmak miatt. Szinte semmilyen fájdalomcsillapító sem segített, rendszeresen le kellett mondanom fontos programokat, megbeszéléseket, mert az egy helyben való ülés vagy állás is nehézséget okozott. Márciusra odáig jutottunk a nőgyógyászommal, hogy műtéti beavatkozást javasolt, ahol spirál felhelyezésével tervezte, hogy megszűnnek a panaszok. Ekkor derült ki, hogy a méh hátsó falában egy adenomiózis alakult ki. ( Megbetegedés esetén a méh belső nyálkahártya borítása szigetek formájában beszűri a méhizomzatot. Az adenomiózis az endometriózis speciális formája. Elsősorban középidős nők betegsége, eseteinek többsége 40-50 éves korban kerül diagnosztizálásra.)

A következő félévet azzal töltöttem, hogy belevetettem magam a betegség megértésébe, különböző szakemberek segítségével arra a következtetésre jutottam, hogy a legjobb megoldás a probléma megoldására a méhem eltávolítása lesz.

A műtét

A beavatkozás lassan 2 hete történt. Természetesen ahogyan a szüléseknél is, visszatértem a kollégáimhoz, mert tudtam, a legjobb kezekben leszek. A műtét maga 2 órás volt, laparoszkópos eljárással. A kórházi ottlétem alatt megtapasztaltam, hogy a 30 évvel ezelőtti szoros, közvetlen kapcsolat a kollegáimmal úgy megmaradt, mintha egy nap sem telt volna el azóta, hogy elmentem onnan. Az a mérhetetlen gondoskodás és szeretet amit tőlük kaptam, leírhatatlan. Életem végéig hálás leszek nekik azért, ahogyan ápoltak és ebben a helyzetben a legkomfortosabb körülményeket biztosították számomra.

Azt gondolom, ez a szösszenet azért fogalmazódott meg bennem, mert az a mérhetetlen támogatás amit a családomtól, a barátaimtól, a kollegáimtól és az ismerőseimtől kaptam feloldotta bennem azokat a gátlásokat, melyek megakadályoztak volna abban, hogy elmeséljem a történetem.

A műtét óta sokan felvették velem a kapcsolatot akik vagy pont éppen ilyen problémákkal küzdenek, vagy már átestek hasonló beavatkozásokon. Azt gondolom őszintén tudunk erről beszélni nem csak mi nők, hanem a férfiak is akik szintén támogatják feleségüket, párjukat, a családjuk női tagjait különböző nőgyógyászati betegségekben.

Remélem, hogy a történetem elmondásával nem csak a saját lelkemen könnyítettem, de segíthetek másoknak is a jövőben az ő problémájuk megoldásában.

Elindultam már a gyógyulás útján, a fizikai tünetek megszűnésével tovább haladhatok a lelki és spirituális utamon, melyen csak most fogok majd szép lassan haladni…